Féléves szerelem

Na jó, ez nem teljesen igaz, de fél éve szeretem ezt az édes kis teremtést úgy, ahogyan korábban nem gondoltam, hogy lehet szeretni. Minden pillanatban, minden körülmények között, mindennél jobban. 

Gondolkodtam, mit is jelent, miért is fontos mérföldkő ez a 6 hónap. Tulajdonképpen ez csak egy önkényesen kijelölt időpont, egy számtani közép. De lehet számtani közepe az időnek a maga relativitásában? Életünk leghosszabb(nak tűnő) és legtartalmasabb periódusán vagyunk túl, főleg Nándi. Ő mint egy üres könyv érkezett erre a világra, mostanra viszont már a margóra is írunk, annyit tanult, és mégsem elég a hely. Egy édes kis tenyérnyi babából, aki még sírni sem tudott, csak valami nyávogó hangot kiadni, lett egy óriás manó, aki ma már pontosan tudja, milyen hangosan kell panaszkodnia, hogy elérje a célját. Egy morcos kis bogyóból lett egy mindig vidám, kacagó kis angyal, aki már felfedezte a fél világot. 

És mi tettük ezt vele. Mi segítettünk neki abban, hogy ott tart most, ahol. Hogy nem adtuk fel a legnehezebb pillanatokban és azóta sem, sohasem! Emlékszem, amikor először csapott belénk a felismerés Zolival: a mi feladatunk, hogy életben tartsuk Nándit. Talán ekkor lettünk igazán szülők. De honnan tudjuk, mennyi ruha kell rá, hogy kényelmes neki aludni, melyik játékot szereti, jóllakott-e már... És még sorolhatnám! Nem tudjuk, de valahogy mégis sikerült. Mára megtanultuk, mert együtt hárman kitaláltuk. Hiszen nem csak mi tettünk meg mindent érte, ő is rengeteg dolgot tett értünk, hogy segítsen. Szerencsésnek érzem magunkat. Gyakran kérdezik tőlem: Nándi mindig ilyen jókedvű, kiegyensúlyozott? Büszkén mondom, hogy igen! Mert amikor nincs semmi fizikai szükséglete éppen, nagyon boldog, és igyekszünk törekedni arra, hogy legkevesebb ideig szenvedjen hiányt bármiben. Mi így szeretünk. Lehet, hogy ez az ő kiegyensúlyozottságának a titka.